Régen járt ennyire „up to date” zenekar Újvárosban, mint a pesti klubkultúra egyik hiperkorrekt gyöngyszeme, a Specko Jedno. Bevezetésként következzen egy kis történeti ismeretterjesztés. A Rutkai Betonka (öndefiníció) frontleányzó vezényelte zenekar 2003-ban jött létre Borbálánk korábbi bandájából, a Speciál Gizdából. A melankolikus death-diszkót és a bigott-tangót oly sikeresen vegyítették, hogy fővárosunk kultúrinkubátorként funkcionáló romkocsmáiban (Trafó, Gödör, Kultiplex) állandó vendégekké váltak. 2006-ban jelent meg eddigi egyetlen nagylemezük, A szerelem kísérő tünetei címmel. Muzsikájukba sikerült belelapátolni mindent, amit felszínesen csak közép-kelet-európai életérzésként szokás becézni. Petőfi Sándor egy tálból cseresznyézik Derickkel egy lepattant SZOT-üdülő lugasos teraszán, közben a pultnál rozéfröccsöt gyárt Hajmási Petya és Pali, avagy önironikus rockendroll sanzonok egy majdnem sikerült ország lakosainak. Rutkai „Specko” Borival a tüneményes áldívával szerdai KMI-s koncertjük után beszéltünk egy-egy pohár rizling jótékony társaságában.

– Hogyan éled meg ezt az álpopdíva szerepet?
– Hát, alapvetően sehogy. Ez tényleg csak egy szerep, amelyet jó betölteni, mert a hétköznapokban eléggé fiús vagyok. Viszont rengeteg nőies dolgot csinálok. Gyakran horgolok, festőként színekkel babrálok. A színpadon pedig konfrontálódás nélkül elő lehet adni ezt a maximális nőiséget.

– A melankolikus, (ön)ironikus dalszövegeitek pont rímelnek erre a furcsa kettősségre. Hogyan állnak össze ezek a humoros „Love me tender”-típusú dalok nálatok?
– Hát pont ez van, hogy a klasszikus „love songok” eltűntek. Mindenféle zenei mixekből állnak össze a mi dalaink is. Saját párkapcsolataimban én is nap mint nap megélem ennek a vegyességét. Ez a kissé cinikus humor pedig segít, hogy átvészeljük a súlyos érzelmi válságokat.

– Ez a humor megoldás, vagy inkább egyfajta terápia?
– Egyik sem, olyan ez, mint egy folyamatos edzés. Pont ez a vicc az egészben, hogy a színpadon én papolok erről, de a való életben megvalósítani pokoli nehéz.

– Milyen érzés „lejönni” Pestről vidékre, ahol nem a megszokott hazai pályán kell játszani?
– Ezt hívják úgy, hogy kihívás. Minden molekulámmal azon vagyok, hogy letapogassam az emberek igényeit. Rájöjjek, hogyan kell őket megszólítani, bevonni a műsorba.

– Az egyik felkonferálásodban volt egy speciálisan nekünkszánt kiszólásod: „Munkásököl, vasököl, ott simogat, ahol köll”. Milyen volt az újvárosi vasököl?
– Szerintem nagyon jó volt a hangulat. Voltak remek táncosaink is. Összességében működött a dolog, amit elterveztünk. Jó, ha kialakul egy kis flört a közönség és a zenekar között, azt mindannyian élvezzük.

– A koncert tökéletesen passzolt az Éjszakai Átszálló „tévépótló” adásához.
– Mindig jó, ha van egy konkrét ötlet, amire fel lehet fűzni a bulit. A tévés téma pedig tökéletesen passzol a szövegeinkhez.

– Festesz, filmet rendezel, szöveget írsz, énekelsz. Sőt, még a Critical Mass bringás aktivisták mellett is feltűnsz néha. Hogy bírod?
– Néha azért lustulok is. Azt szoktam mondani, hogy biztos zizeg bennem valami cifra kódot ciripelő hormon, ami folyamtosan pörget. A Specko Jedno is mos felszálló ágban van. Szeretnénk megtartani a zenekar emeberi arculatát, ha a Dáridóban szerepelnénk, biztos felköthetnénkmagunkat egy-két héten belül. Isten óvjon, hogy mi is betévésedjünk.