Korrekt és tanulságos vitába bonyolódtam tegnap az Éjszakai átszálló idei, Averziós terápia munkacímet viselő sorozatának egyik közreműködőjével.
   
Fékezés nélkül
   
Beszélgetőpartnerem az Esclin Syndo egyébként veszélyesen erős és izgalmas zúzása után találta azt mondani, hogy talán át kéne gondolni, maradhat-e a sorozat a jelenlegi helyén, a Kortárs Művészeti Intézetben.
Hát gondoljuk.
Az elmúlt évek olykor késhegyre menő, egy esetben pedig egészen tettlegességig fajuló vitái – a tettlegesség alatt értve, hogy egy egyszerre kapatos és művészetellenes polgártárs kalapáccsal zúzta be az intézeti kávézó portálüvegét, mondván, ő is ad a hanghatásnak – után sokadszor vagyunk kénytelenek nyomatékosítani (még akkor is, ha tudjuk, az álláspontunk nem, nem és nem teszik majd mindenkinek, minél közelebb lakik valaki a helyhez, annál jobban nem tetszik): ahogy a városi létforma egyik meghatározó eleme, hogy nincs mindig csönd sötétedés után és pirkadat előtt (falun sincs, tanyán sincs, ott tücskök reszelgetnek, jó, megengedjük, alacsonyabb zajszinten, mint egy hardcore zenekar), úgy engedheti meg magának, értünk és nekünk, egy kortárs művészeti intézmény, hogy évente egyszer radikálisan szakítson az "udvarias megnyitók csöndes muzsikával" képletével.
Hogy lazuljon.
Engedje el magát és hagyja, hogy elengedjük magunkat.
Invitáljon olyanokat a színpadra, akik – vállaltan – hangosabban mesélnek az őket és minket körülvevő világ szépségeiről  és borzalmairól a fű növésénél.
Engedélyezze, hogy ezen szerzők/előadók esetenként világgá ordítsák örömüket és/vagy fájdalmukat.
Hadd legyen a fékek, gátak és tilalmak mellett, nota bene ellenére most némi féktelenség, pörgés, lendület és zajgás.
Hadd legyen nekik (és vele nekünk) is: jó.
   
Csak bátran
   
Az Éjszakai átszálló idei két napja erről, a féktelenségről és zajgásról is szólt – meg persze az előre elhatározott képletek és menetrend szerint oly sok minden másról: krapekokról és csajokról, például. Miközben Kaszás Gábor és Pinke Csaba napi rutinként folytatja művészetterápiás tevékenységét a szabadtéren (magyarán: fújnak), a pincegalériában egymást váltják az események: a nyitónapon Páhi-Fekete Noémi és Páhi Péter kiállítása/akciója, míg tegnap Fischer Judit és Mécs Miklós bemutatója kedveskedett a vendégeknek.
Fönt pedig szólt a zene – váltakozó minőségben és intenzitással ugyan, de lényegében folyamatosan. Amennyire rákészültem például Joe előadására, annyira nem jött le/be végül – korrekt rap, némi durcával, miszerint ha csak ennyien kíváncsiak rá, akkor ő inkább nem is folytatja, pedig ez egy koncert volt, és nem osztfőóra, ha jól sejdítem: vagy van program, akkor tessék lenyomni öt embernek is (sokkal többen voltak), vagy nincs, akkor bye, színpad.

Éppen ezt a képletet – mármint a merészebb, bátrabb verziót – valósította meg tökéletesen az Esclin Syndo: elképesztő, elegáns váltások az eszelős zúzástól a finom, rebbenő dalköltészetig, feszes basszus-alapok és remek ének (Berger Dalma), végiggondolt, erős vizuális effektekkel tovább habosítva – nagyon csodálkoztam, hogy a közönség viszonylag nyugalmasan, mi több, öregesen tűrte, és senki nem kezdett vad szöcskézésbe.

Folyt. köv. – kötelező táncok
   
A sorozatnak persze még nagyon nincs vége, hogy mást ne mondjunk, ma este a szintén Berger Dalmával színre lépő Realistic Crew lép az Uitz színpadára, hogy aztán késő este a Solarcube segítsen az el- és átszállásban. De persze az egész program megér egy sétát – meg egy táncot, ha mondjuk a Qualitons Tánczenekar megmozdulására gondolunk.
Egy szónak is száz a vége: vasárnapig mindenkit várnak a Kortárs Művészeti Intézet terepautái; a részletekért katt a honlapra és irány a pálya!