A fenti idézet PB-től származik, a vanidőnk blogról. Persze egy totálisan magával ragadó feeling némivel racionálisabban is megközelíthető. Íme:

A hatvanas és hetvenes évek funk-, soul- és beatzenéjének, illetve a magyar lemezkiadás elfeledett darabjainak állít emléket instrumentális klubzenéjével a nemrégiben alakult Qualitons tánczenekar. A tagsága alapján retromán-szupergruppként is aposztrofálható csapat külön hangsúlyt fektet a hazai tánczene méltatlanul elfelejtett korszakának felidézésére: hangzásukra ugyanis legalább akkora hatással voltak Zalatnay Sarolta, a Hungária, az Atlantisz, a Skorpió és a Bergendy, mint akár Quincy Jones vagy Herbie Hancock.

A száraz tények persze nem sokat árulnak el egy The Qualitons koncert hangulatáról. Ezt érzékeltetendő lássuk, milyen James Brown és a koviubi találkozása a Hammond-hangzásban!

A Qualitons a legüdébb nyári felfedezés, amit a sors megadhat: döglesztő hungaro-retrófunk csocsódíszletben, hajnalig tartó táncőrületbe csomagolva.

Hogy is kezdjem? Mit is írjak? Mi is a The Qualitons? Egy tribute band? Hisz főleg a hatvanas-hetvenes évek magyar funkra húzó csodálatos táncdal-relikviáit élesztik fel olyan új köntösben, amely egyszerre eredeti - mert azokat a hangokat játsszák, jóformán ugyanúgy, ugyanolyan hangszereken, ahogyan azok akkoriban -, ám mégis teljesen más, egy totál új kijelentésként, asztalracsapásként hat, némi dzsesszel és remek szólókkal tarkítva, amitől ez a jelenség teljesen friss és mai lesz. Ahogy piros mackóruhában és nejlonzokniban nyomják, az már-már forradalmi felvállalása annak, hogy a funk nekünk nem James Brownnál kezdődik, hanem mondjuk Bergendiéknél, na és itt van különbség, elég ha belegondolunk, milyen érzés lehetett az, amikor mondjuk Ciniék zenéjére twistelt az a csávó is, aki másnap megtagadta neki az útlevele kiadását, sőt, lehet, hogy még be is súgta, miközben újra feltette a lemezét, hogy csajozzon, vagy éppen egy főttkolbásszal a kezében léggitározzon: őrület, saját dadaizmus, élő múlt, colour locale és matt nosztalgia azután, hogy akkor még volt tombolás felénk is, csakazértis, s voltak kis Janis Joplinok és Jimi Hendixek, Beatlesek és Karel Gottok. S, hogy ez ma miért fontos? Mert az újdonság erejével döbbent rá arra, ami volt, és lám, van ismét, sőt! Mert valljuk be, hogy zenei szcénánkon manapság nem túl sok izgalom fedezhető fel, hisz az jobbára beszart. Szomorú dj-k görnyednek motyóik felett, s szolgáltatnak ötször hosszabb zeneűsort, mint egy zenekar a zenekari gázsi ötödéért, azaz piacilag nagyon jó dj-t alkalmazni, lám a hatákonyság és a gazdaságosság legalább tízszeresét érjük ezzel el, a kisebb cucc, kevesebb torok és egyéb előnyökről nem is szólva. Na meg van néhány kedvesen balfasz, halálranyomatott „fiatal tánczenekar", akik olyan mélyen dugják fel fejüket a közönség hátsójába intellektuálisan és szórakoztatóilag egyaránt, hogy az már annak is fáj. És hogy mi van még? Néhány lerágott csontként unalomig turbóztatott világnépzenei-balkánbeatizé, de hát valljuk be, ezek mára annyira frissek, mint mondjuk a punk volt 95-ben.
És ekkor berobban a Minőségi hang, az egyszerűség és nagyszerűség egyszemélyben, s felmutatja a kincset, ami ott lapult eddig is a kezünk ügyében, vagy az orrunkra ragasztott kolbászként, amit eddig mégse vettünk észre, ám valaki (Káosz Kapitány személyében) hálistennek igen, s életre keltette: The Qualitons!
Amikor először hallottuk, egy fülledt vasárnapi koradélutánon erőtlenül támolyogtunk be a Sirály pincéjébe, hogy valami hűsítőt magunkba zúdítsunk, amikor fellibbent előttünk a plüss bíborfüggöny és lecövekeltünk: a pince zsúfolásig tele, a közönség mind egy szálig táncol, míg négy családi albumból előugrott pestlőrinci ifjú zenetanárnak tűnő csávó ott nyomja vértempóban a magyar funkot: Zalatnay Cici számai a legkirályabb vadiúj melleinél is jobban ütnek, na meg jön egy kis Neoton, azután meg Bergendiék, és még sorolhatnánk, alapvetően ének nélkül, bár helyenként énekelnek, mégis, talán nem is hiányzik az a vokál, hiszen így jobban kidomborodik az időtlen lüktetés, az a finom szexuális örömmámorba sordó beat, amelynél jobbat lám, még mindig nem fedeztek fel. Benkő Dávid kiváló billentyűs, ezernyi torz arcot vág, míg játékszerként bűvöli a Hammondját. Szőke Barna gitáros neve önmagában is csúcsdizájn, kinézete és tapasztalt gitárjátéka meg méginkább ráteszik a tejfölt a rakottkrumplira. Hock Ernő basszusjátéka olyan masszív és biztos, akár egy trabant-turbina, amelyre akár silót is lehet építeni, míg G. Szabó Hunor dobja maga az elegancia, az erő, és a jazz legbelső tüzével átitatott ál-vendéglátás, együtt a banda meg maga a megőrült zenekombájn, melynek tetején Gorbacsov twistel, miközben James Brown röhögve-sikoltozva nyomja a pedált. Vagyis egy szó mint száz: a The Qualitons-t hallanod kell. S nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor!