2003-ra. vagyis arra az esztendőre, amikor először vált realitássá az éjszakai átszállás Dunaújvárosban. Miért fogalmazunk így? Nem, nem azért, mert ekkor már évek óta ostromolták a szervezők a potenciális támogatókat – soha korábban nem tettek ilyet, ugyanis soha korábban nem volt meg az az idea, amit támogatni lehetett volna némi kemény magyar valutával. A megjegyzés pusztán arra utal, hogy éjszaka átszállni ekkor bizony már nem volt olyan nagy bátorság – csak a nagyfaluban úgy nevezték a kaszkadőrmutatványt, hogy Gallery by Night. (Itt kell megjegyezni, hogy ezidőtájt a dunaújvárosi születésű P. Judit /32/ volt az éjszakai galériázás mindentudója, aki mellesleg elemi iskolai osztály-, sőt kis ideig padtársa – ráadásul szerelme – volt az újvárosi csatlakozáslétesítés-koordinátornak. Persze mint minden valamirevaló európai történetben, a leány mindezt itt sem tudta – mármint azt, hogy az osztály- és padtársa menthetetlenül szerelmes belé. Másrészt az is megjegyzendő, hogy bár P. kisasszony mindentudó volt, nem volt feltaláló. Az annalesek a napnyugta utáni műkollekció-produkálás úttörőjeként inkább B. Barnabást /44/ aposztrofálják.) Azonban ne gondolja senki, hogy itt valami fertelmes plágium történt – mindössze arról van szó, hogy kishazánkban kiállítást nyitottak már meg és/vagy ki a KÖZÉRT-zárás után is. Még mielőtt az Éjszakai átszálló felépült volna – és sokkal korábban, minthogy a Múzeumok Éjszakáján éjszakázott volna bárki is.
Egyébként ha erről kérdezik, a csatlakozáslétesítés-koordinátor egyszerűen azzal utasítja vissza a plágiumvádakat, hogy mivel az első átszállásra vonatkozóan nem akart és végül nem is dolgozott ki minden kérdésre kiterjedő koncepciót, így nem volt indítéka a lopkodásra, batyuja meg – amibe beledobálhatta volna az összeszedegetett értékeket – pláne nem. Csak abban volt biztos, hogy a nyári, kissé unalmas kiállítási szezont fel lehet és fel is kell pezsdíteni. No meg abban, hogy ez történhet egyfajta misszióstevékenység formájában is...
A célközönség meghatározásánál nem azért kerültek fókuszba a húszas éveik fordulóján vagy annak közelében járó fiatalok, mert a dunaújvárosi nyugdíjasklubok olyan erős programot kínáltak, hogy azzal versenyezni szamárság lett volna. Az ok ennél nemesebb (értsd: idealistább) gondolkodásra vall: hosszútávon mind szűkebb értelemben az ica-d, mind pedig általában a kortárs művészet számára az ifjú generáció becserkészése, érdeklődésének felkeltése, bizalmának elnyerése és megtartása, ismereteinek bővítése és mélyítése a legfontosabb – és egyúttal a legnehezebb – feladat. Természetesen az is nyilvánvaló volt, hogy a fülledt nyári délutánokon megnyitott hagyományos, statikus tárlatokkal – legyenek azok mégoly érdekes és magas művészeti értékkel bíró projektek – csak az Intézetben feleslegesen eltöltött munkaórák száma növelhető.
A nyomvonalak kijelölésekor tehát a potenciális utazóközönség igényei bírtak döntő fontossággal, míg az utak esti/éjszakai meghirdetésénél az időjárási viszonyok. Itt jegyeznénk meg ugyanakkor, hogy alig-alig emlékezhetünk olyan éjszakai átszállásra, amikor ne zuhogott volna az eső.

Az első és az azt követő átszállások között a külső szemlélő számára egyetlen alapvető különbség mutatkozik: míg az előbbi valamiféle minimál projekt-sorozat volt, addig a későbbiek – nyilván egyre fokozódó mértékben – fesztivál(jellegű) rendezvényekként értékelhetők. E megítélésbeli különbség – természetesen – elsősorban a rendelkezésre álló pénzeszközök nagyságára vezethető vissza. Ugyanakkor a támogatási összegek felhasználásában is akad egy lényegi változástatás: míg az első szérián való részvételre a csatlakozáslétesítés-koordinátor pályázatot írt ki a helyi művészek számára (részben a szponzor, nevezetesen a dunaújvárosi Önkormányzat képviselőinek, valamint a térségi képzőművészek megnyugtatására), addig a következő években meghívással kerültek be a bemutató-fellépő-attrakcionisták a körforgásba – az ország, sőt Európa minden részéről. Ez nem elhanyagolható differencia és eredmény: azt mutatja, hogy már a 2003-as Éjszakai átszállónak is sikerült felmutatni azokat az alapvetéseket és követelményeket, azokat a célokat és igényeket, amelyek mind a mai napig érvényesek. Ráadásul ezeket a legelső esztendőt követően is méltányolták a támogatásról döntő városanyák és –atyák, ugyanakkor toleranciával viseltettek irányukban azok a művészek, akik akár kirekesztettnek is érezhették volna magukat. És mindez komoly elismerést jelent a világnak ezen a pontján, ebben az időben!
Lássunk egy egyszerű példát! A M. Rezső /54/ – R. Sándor /59/ páros egy olyan projekt-tervvel nevezett, amely az 1970-es, ’80-as évek performansz- és akcióművészetének legizgalmasabb elemeit vonultatta fel. Beadványuk elutasításakor a két alkotó nem vette sértésnek, hogy aktív éjszakázásukat döntésével megakadályozta a főhergelő, mert a végleges program ismeretében maguk is felismerték, hogy koncepciójuk ebben a fiatalos és (a fent említett időszak mára avíttá vált kifejezéssel élve) progresszív művészeti környezetben nem működhetett volna a maga teljes erejével. Márpedig a bölcs belátás képessége az egyik legértékesebb – és egyben legritkább – erény, amely e szcénán feltűnhet.
A 2004-es esztendőben aztán hirtelen jött egy emlékezetes, ötnapos retrokavalkád – a változatosság kedvéért ismét csak Rezső és Sándor nélkül…